Elmerengve
Sorsával lassan megbékél az ember,
mikor sietnie sehová nem kell,
ha már léptei mind nehézzé válnak,
s messziről integet az ifjúságnak.
Elmerengve figyeltem anyámat.
Fércelt, foltos, kopott kabát az élet,
rövid, mert elszabták az egészet,
kurta ujjú, a gombja is leszakad,
és rájövünk, hogy zsebei lukasak.
Elmerengve figyeltem anyámat.
Szerte gurulnak mind az álomképek,
egyre-másra fogynak a remények,
az imáink már nem magunkért szállnak,
azokért, kik majd a szívükbe zárnak.
Elmerengve áldom az anyámat.
2010. 01. 28.
Ragyogás
Este kaptam a hírt: súlyosbodott.
A végtelen akkor ezer darabra hullt,
egyetlen szilánkján futott, majd lassított
egy élet, képek a semmi vásznán,
s ami reggel fontos volt, már nem számított.
Mint Rodin szobra, a Gondolkodó,
ültem szótlanul és Isten elé tettem
reszketeg, csupasz lelkem minden sóhaját.
Ne küldd még az elkerülhetetlent,
még ne vidd el magadhoz a legjobb anyát!
Megijedtem, s első félelmemben
erőmet kerestem, hogy Ő ne láthassa
kétségbeesésem megrémült arcomon,
se jó apám, se két unokája,
mikor sajgó testét magamhoz szorítom.
Beléptünk a száznégyes szobába,
Anyuka ott ült a kórtermi ágy szélén,
ahogy máskor sem, most sem panaszkodott,
nevetett és mulattatni próbált ,
nem igen értettük, mi adott rá okot.
Betegen is Ő volt az erősebb,
nem beszélt fájdalmáról, inkább nyugtatott,
neki fontosabb volt az, amit adhatott,
szeretetét árasztotta felénk,
mely minden fényében anyámon ragyogott.
2009. 11. 03.
Anyám keze
A Nap nem csillantott rajta brilleket,
Ásót, kapát fogott, meg egy gyereket.
Vagy a tűbe fűzött hímző fonalat,
És virágok nyíltak percek alatt.
Anyám kezére ráborult az alkony,
Rég hajolt fölém, hogy betakarjon.
Meggörbültek a vékony, fürge ujjak,
Sietek haza, hogy értük nyúljak.
2009. 06. 27.
Mamukám emlékére
Alacsony asszony volt, dologhoz szoktatott,
holmi gazdagságból neki sem juthatott,
viselő ruháját fakult surccal védte,
de rántott levesét nagy kanállal mérte,
Fakó, ősz haját egy kendővel takarta,
vidám színű ruhát sosem láttam rajta,
saját készítésű vászon tarisznyáját,
degeszre pakolta, nem kímélte hátát.
Mindig sokat tudott kevésből is adni,
eszébe sem jutott bármit megtagadni,
aggódás és féltés volt a hivatása,
magára nem maradt ideje, csak másra.
Sifonérban álltak féltett, szép kelengyék,
hímzett abroszok és maga szőtte kelmék,
én csak porosodni láttam már a rokkát,
a kender ültetését elhagyták akkortájt.
Kenyeret még sütött, kint a kemencében,
fenséges illatát szinte most is érzem,
nála az alma is ízesebbre termett,
s az ólban évente két malac hempergett.
Voltak karácsonyra nagy disznóölések,
és Kakarcsó dombon víg szüretelések,
mikor a családunk szám szerint összegyűlt,
senki sem hiányzott, de viccelt és derült,
Mamuka szemében örömkönny fénylett,
ha nekünk tálalt az asztalra ebédet,
az ő szeretete nem ismert mértéket,
ennyi odaadást, maga Isten mérhet.
Nem kívánt egyebet, csak azt mondogatta,
emlékét tartsuk meg, jó szívvel magunkba’.
tartalak szeretve, eltűnődve, némán,
nincs szó a hálára, melyet lelkem él át.
2009. 11. 08.