Én már csak azt szeretném
Én már csak azt szeretném,
ha rövidebbek lennének az esték,
ha jó rügyek dajkája lenne a Nap,
és szirmokat bontana a jóindulat.
A hazát ha igaz szívvel vezetnék,
nem törne térdeket az önös érdek,
és hitét újra visszaadnák e népnek.
A Zselicnél ha egyszer ott lehetnék,
s tavasz éjjel látnék állatövi fényt,
mert csalogat a horizont valamiért.
Valakivel ha még együtt mehetnék,
amíg el nem fogyna a lét előlünk,
odáig boldog pár lehetne belőlünk.
Úgy írni, hogy méltóvá is tehetném,
s befogadná versem az irodalom,
az a gyönyörű, hatalmas birodalom.
Én már csak ezt szeretném.
2010. 02. 20.
Egyetlen sziromért
Gyönyörű, hatalmas költészet,
szavakból formázott sziklaóriás,
rímlétrádon kapaszkodik a lélek,
s ezüstfelhőkről dicsér a gondolás.
Lábaidnál betűkből nyílnak
széles mezsgyéidet jelző ibolyák,
és nefelejcsből kitaposott lejtők,
kanyarogva visznek lavinákon át.
Szirtednek kötél nélkül hágtak,
kiknek keze már szikláidhoz szokott,
hogy lehozzák fentről e zord világnak
becses virágidból szálló illatod.
Halhatatlan, vers alpinisták,
kiket nagy magasság nem szédíthetett,
lábatok nyomát keresve kullogok,
egy apró szirmot talán elérhetek.
2010. február 10.
Fohász
Adj erőt és elviselhetőbb,
szépülő napokat a mának,
hogy ne mélyülő barázdáit
szántsa ránk a bánat.
Ne könnyet adj, ne verejtéket,
belefulladnak a remények,
a sírás göröngyöt nem lazít,
s megbotlik a lélek.
Kelepcéket rak a gond elénk,
egérfogónk így e röpke lét,
sorsunk térképére fess mosolyt,
hisz életünk a tét.
2009. 11. 20.