Versek és novellák

A Béke téri fák alatt

Nyár volt, perzselő júliusi nap,

verejték áztatta a testem,

vízhólyag duzzadt lábaimon,

bicegve árnyékot kerestem Pesten.

Tudtam, a Béke téri fák alatt,

egy padon majd megpihenhetek,

s magasra nyúlt, sűrű lombjaik,

a hőség elől kicsit elrejtenek.

Egy asszony mellé letelepedtem,

kiflit majszolt, jókat harapott,

a Szent László harangja kondult,

karórám is éppen delet mutatott.

Szóba eredtünk, mint két jó barát,

kiket sorsuk más utakra vitt,

kinyitotta bús életkönyvét,

elkezdte mesélni, ő miért van itt.

Ahonnét a Hold is elbitangol,

ahová sosem tűzött be Nap,

dohos pince zord rejtekében

alszik éjjelente, mint kitett kacat.

Tavaly még Fortuna kegyeltje volt,

hajnalonként sok gombát szedett,

idén egy fiú lett a kedvenc,

s lábnyomát találja sampion helyett.

Sóhajtott, majd előre mutatott,

műlábakon nő futott felénk,

kacajával megtelt a sétány,

tapsolva biztatta a parkbéli nép.

Néhány öreg üldögélt köröttünk,

a füvön vén kutya hempergett,

szánakozva néztem e két nőt,

közel egy óra oly gyorsan eltellett.

Nyár volt, perzselő júliusi nap,

verejték nem marta már testem,

a vízhólyag sem zavart tovább,

úgy éreztem Isten ölébe estem.

2010. 02. 17.

Városi eső

Hallgatom az esőcseppeket.
Úgy koppannak le,
a hetedik párkányán, mint
temetésen a komor léptek.
Egy csoporté fürgébb,
talán elkéstek...
Mások komótosan lépnek,
itt-ott szélen elfut egy gyerek.
Amott virágot visznek
egy sírra, léptük más
nem akasztja zokogás.
Beúszik a sírásók moraja,
megcsúszik egy csizma...

Angyalföldön

Falevél még nem zizzent az ágakon,

de már csalogatott a márciusi nap,

gyorsan magamra vettem a kabátomat,

magányomat otthagytam az ágyamon.

Nem tudom miért és mit is kerestem,

arcomra kiült a vidámság, mint régen,

gyerekkoromban a karácsonyi éjben,

mikor ajándékot kutattam, lestem.

Angyalföld kocsiszín - hívott a tábla,

a megálló néptelen volt, tavaszra várt,

néhány verébke ugrált a síneken át,

s egy ember bóbiskolt villamost várva.

Leültem ott a hajléktalan mellett,

az ég kékjén felsejlett Gertrúd alakja,

és domonkos apácák fátyolos hangja,

fülemben csengett, amíg várnunk kellett.

Fent tatár paták rúgták a felhőket,

lent a férfi sorsáról kezdett mesélni,

tíz éve elmúlt, hogy alig tud megélni,

jelen és a múlt karoltak kettőnket.

Vártunk, hagytuk a perceket így múlni,

és felszálláskor a város szíve felé,

az angyaloknak könnye a lábunk elé,

csendesen potyogva elkezdett hullni.

Egy asszony a villamoson

A villamos végében utazott egy asszony,

háttal ült,

Mint aki nem akar már leszállni, csak

 menekül.

Tekintete rég megállt valahol a múltban,

s nem mesélt,

Elítélt fogolyként tartotta itt köztünk

a puszta lét.

Szája szegletében lógatta karjait a

holt remény,

Szürke félhomály kószált hét törött tükörnyi

életén.

Meggörnyed testét oldalra nyomta sanyarú

múltja,

Lábát maga alá húzta, az se lógjon ki

az útba.

2009. 05. 13.

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat